Szárazpart

Erotika? Kicsit lazuljunk. Ez valami tök természetes, ösztönös történés, akár férfival, akár nővel. Ne akarjuk tudni előre, ami történik, amondó vagyok. Mert az élet a pillanat megélése, nem a terveink kirajzolódása sosem, ezért. Vitatkoznál ezzel? Nem érdemes. Én tudom, hogy így van, te meg csak szeretnéd a biztosat tudni előre. Terv szerint élni, eszed, elképzeléseid szerint. Felesleges, mert ettől nem leszel boldog. Sosem.

A különbség az önbizalmatlanság, esetleg. Nem minden nő önbizalmatlan, ugyanis. Van, aki megtanulta már, hogy az élet szép, sosem hiúsít meg szerinte helyén való cselekményt, csak ami nem passzol hozzá. Értsük meg, hogy mindenki hatalom alá rekesztett, minden ember. Ha harcnak érzed ezt, akkor csak az egod vágyai,m azok dédelgetése eredményezi a küzdelmet, amelyet tapasztalnod kell. Mert az élet szép, harmonikus és semmi olyat nem vet eléd, ami életedbe nem illene, aminek abban nem volna helye. Mondhatjuk, hogy, ha még is másképp érzed, akkor még nem vagy elég érett a saját életedhez.

Amikor hazatérsz házadba
messzi harcból, megfáradva,
s elnyűtt vértjeid az asztalra teszed,
megállsz előttük és számba veszed,
végül is mit végeztél, mivé lettél,
mióta e hosszú útra keltél.
Csendesen érkezel, némán,
asszonyod se hall meg a konyhán,
csak szeme sarkából vesz észre,
hogy árnyékot vetsz a fényre,
s idegből visszafordulva,
telik pár pillanatba,
mire észleli, mit is látott,
hogy a nappaliban ki áll ott.
Lassan, meglepve visszaoldalog,
félve, hátha megint csak álmodott,
s Te sem jutsz szóhoz készületlen,
bénultan álltok csak a percben.
Milliónyi érzelem pereg le bennetek,
nem tudjátok, mit mondjatok, tegyetek,
aztán megindul az öröm hulláma
s borultok némán egymás nyakába.
S feleded a harcot, sajgó sebeid,
nem érzed üresnek lapos zsebeid,
hisz nem zsákmány hozott haza –
csak hívott a szelídség vékony szava.
Hát ilyen férfi légy, ha ember vagy,
ki megkezdett fontosat szerbe-félbe hagy,
nem számolgat belé ölt éveket, napokat,
ha hirtelen menni kell, szótlan útnak ered –
nem számít, hogy otthagyod mindenedet.

…mit rejt az Élet. Megszületünk ártatlan gyermekként, minden tudással magunkban, ami szükséges az élethez. Pontosabban az Élethez, a nagybetűshöz, amely a sírig tart bármelyikünk számára, s mindegyikben összegződik a vég felé annak eszenciája: kik voltunk, kivé lettünk az évtizedek alatt? Mit tettünk le az Élet asztalára vendégeskedésünk ideje alatt? Büszkék lehetünk-e, nyugodtak, avagy reszketni kell, szorongani, hogy hányast kapunk a produktumra? Tudod, versenyre benevezni mindig rejt egy pici félszet. A megmérettetését, vajon elég jók vagyunk-e, méltók-e a környezethez? De amíg egy pici félsz is ott motoszkál az emberben, nos, nem méltó a megmérettetésre. Mert sose növi ki, ha díjat, elismerést is nyer vele emellett, azért.

Akkor leszel méltó, amikor már egy porszemnyi félsz sincs benned, hogy vállald önmagad, akivé lettél az évtizedek alatt. Az vtizedek lehet kettő, de lehet hét is, nincs jelentősége. Jelentősége az állapotodnak van, hogy mennyi félsz van benned, mennyire vagy bátor és határozott. Öntudat, így nevezik. Vagy én-tudat. Mindegy, letojom a szakzsargont, így is érted, miről beszélek, ha már olvasod ezt. Mert tudod, ugye? Akkor jó.

Jövök a semmiből. Mindegy, honnan. Nem most jöttem a falvédőről, ám nem fontos, hogy mi volt ez előtt. Csak nekem az, neked a végkifejlet számít, azt olvasod.

Tudod, van egy régi kép bennem, ami bölcsességre intett. Amikor a Gulagot megjárt öregember ül az asztalnál a kocsmában. Mindig akad egy-két okostojás fiatal, aki hiszi, hogy mindent tud. Az öregember meg csak szótlan hallgatja a hepciáskodást és mosolyra sem rezdül a szája. “Majd megtudja” – villan át az agyán, ideget sem rezzentve testében. Aki megjárta azt a helyet, mindent tud az Életről. Mindent látott, tapasztalt, amit érdemes egy életben. Az is, aki meghalt, de aki visszajött onnan, az sokkal többet. Mert a halált sokan tapasztalják, ám a feltámadást, a második lehetőséget kevesen. Igen kevesen. És nem véletlen, hogy ők némák. Picsafüst számukra a meg-nem-tapasztaltak károgása, véleménye az életről.

Mit tapasztaltak? Életet. Szeretetet. Önfeláldozást. Emberséget. A férfiak, akik visszajöttek a Gulagról vagy orosz hadifogságból, Don-kanyarból, vagy nők, akik némán, összeszorított szájjal építették újjá országunkat a romokból, miközben férjeik a Don-kanyarban haltak meg. Esetleg, mert ugye azt sem lehetett tudni, igaz-e, amit a hadsereg kései levelében állított az elesett körülményeiről. Soha nem tudjuk már meg. Ők se, a hozzátartozók. Ám erejüket megsokszorozta a magány, a vesztés, és magukba fordulás helyett új életeknek adtak reményt: hordták a köveket, takarították a romokat és az ország megszépült, begyógyultak a háború sebei. Lassacskán kinőtt egy új fa Magyarország jó földjén, Csehország jó földjén, Szlovákia jó földjén, Ausztriáén és Németországén is.  Az özvegyek mindenütt ugyanazt élték meg, nem volt különbség. Ők csak emberek voltak, akiknek az Élet volt a feladatuk, nem a halál, mint férjeiké. Talán nem is értették sosem az egészet. Talán nem is kellett volna, hogy értsék, nem ez volt osztályrészük az életben. A Nő életet ad, ez az egyik originális funkcionalitása, feladata, hivatása az életben. Ezt más nem tudja helyette, ezért. Régóta így van ez. Háború vagy gazdasági válság – a nők megfogannak a legváratlanabb pillanatokban és szülnek. Sőt, lehet mondani, hogy mindig akkor fogannak, amikor valami nagy kataklizma vár az emberiségre. Isteni áldás? Talán. Nem hiszek a véletlenekben. Tavaly, az Orbán-kormány halmozott hazudozásai közepette nagyon sok nő esett teherbe, spontán. Fityfenét spontán – csak érzékelték a létbizonytalanságot és ösztönösen megnyíltak méheik. Olyasmibe menekültek tudattalanul, ami ősi az emberben – gyermeket nemzettek, az a tuti, az ad reményt a folytatásra, bármit kúrjanak is el a most regnáló generációk. Ekként létezünk évezredek óta, emiatt az ösztön miatt. A férfi feltétel nélkül pusztította a fiakat, a nő feltétel nélkül szülte őket – amikor kellett. A férfi tudja a levágás idejét, a nő tudja a születés idejét. Mindezt tudattalanul, mindkettő.

Férfiként megtanultam tisztelni a Nőket, a fentiek okán, többek között. De nem csak ezek miatt. Van valami a Nőben, ami a férfiban nincsen. Olyan spirituális, Isteni finomság, ízlés, harmónia gyöke, amelyet férfi soha nem remélhet osztályrészéül az élettől. Elég, ha megnézem egy nő lakását. Apróságok. A kis terítők, színek, díszek itt-ott. Nekem nem jutna eszembe, ha nem látnám a másik nemtől. Egy barátnőm, régebben, elég mély nyomot hagyott maga után. Nem rendezte át a lakásomat, csak azt csinálta benne, amit szerinte tehetett: összehajtogatta a kimosott alsógatyákat és a zoknikat s eltette őket a fiókba, amelykebe én csak behánytam őket. Igen ám, de hogyan? Olyan makulátlan tökéletességgel, amiként egy férfi sosem tenné. A mikróm tetején volt egy tálca. Tett alá egy talált terítőt. Sokkal jobban nézett ki, valahol az otthonosságot növelte vele. Ez soha nem jutna eszembe, pedig nem vagyok egy ízléstelen tróger. Egyszerűen vannak dolgok az életben, amihez a Nő ért, amit ő tud hozzátenni, férfi nem. Mindez azt mutatja, hogy minden férfi életében van helye egy nőnek. Az enyémben is. Vannak dolgok, amik nem sikerülnek, területek, amik nem fejlődnek életemben a Nő nélkül. Már egy ideje tisztában vagyok vele, hogy azért nem, mert ha egyedül tökéletes lehetne életem, akkor nem kéne mellém egy Nő. De kell, ez látszik mindezekből, s én fejet hajtok az e szükség előtt. Ez így van jól, és én örülök ennek:)

Tisztelem és szeretem a Nőket. Mindet, kivétel nélkül. Megindító, amikor 20 évestől tapasztalja az ember a női törekvést, hogy elfoglalja életemben az őt megillető helyet, meg amikor 50 évestől tapasztalom ezen akarást, az is. Tiszteletet vált ki belőlem, mély meghajlással, kalapemelés kíséretében. A Nő tud valamit, amit a férfi nem – a férfi életének sava- borsa tud lenni. Erre minden férfinak szüksége van, aki teljes életet szeretne élni.

Egy ember megújhodása, újjászületése hasonlatos magának az emberiségnek a többszöri megújhodásához, azt gondolom. Amiként amannak múltját, előzményeit is sok titok övezi, akként emezt is. Mert az újjászületés egyben a régi lét feledését is jelenti igen gyakran. Megbocsátás Isten logikája szerint, eltörlése valaminek, nyomainak, hogy valóban teljes újra kezdés történhessen. Velem ez ma, itt esett meg s ezért éreztem kedvet itt megírni. Ez a dolog egészen furcsa és egyben csodálatos intézmény is – egyik nap még élsz valahol, gondolkodsz valahogyan, lehet sok év óta, aztán másnap más emberként kelsz fel, szokatlan, új érzés- és gondolatvilággal. Megváltoztam. nem fontos már, ami eddig volt, más a fontos.

A névről valamit. Voltam a-férfi-aki-túl-keveset-tudott, s ennek okán sok esztendeig  kitartóan igyekeztem többet tudni a világról, önmagamról, emberről, férfiről s nőről, helyünkről és hivatásunkról a világban, s ezen belül is önmagam helyéről, szerepéről. S idővel lettem a-férfi-aki-túl-sokat-tudott-ám-nem-ment-vele-semmire. Nagyjából. A bölcsesség útja rögös, gyakran botlások, ficamok,  törések tarkítják azt. Legyen akármilyen bölcs valaki, amikor elindul az úton, sokáig dolgoznak benne az ego nyúlványai – velem sem történt ez másképpen. Felnőttem, szocializálódtam emberek között, akik szem szerint nézték a világot, és mindent kilóra és telejsítményre mértek. S amit nem tudtak megmérni, nem tudták megmondani a súlyát vagy a hosszát, arra azt mondták, hogy az nincs is, az nem fontos, nem lehet hasznos, mert ennek a világnak ez a törvénye. Vagy kitaláltak rá valami olcsó, hihetőnek tűnő hazugságot, hogy beleféresszék e világ látott törvényei alá. És e neveltetés legsúlyosabb korlátaként e hazugságokat kellett, illett hinni, s a megfelelő pillanatban, az igazságról, a valódi valóságról való beszéd helyett rávágni valamelyiket az adott helyzetre. Ez volt a koreográfia – s az ma is, ha esetleg magadra ismertél te is ezen mondatok olvasta közben. Ám évek alatt gyűltek az elhazudott pillanatok, súlyos teherré lettek. Amikor nem azt tettem, amit kellett volna valójában, szív szerint, hanem amit mások szerettek volna, bárfi félsz vagy tudatlanság okán. Súlyukat csak akkor vettem észre, amikor hajótörést szenvedtem, s a fedélzet szilárd talaja nem adhatott támaszt lábaimnak. A zsák egyszerűen lehúzott a mélybe, ezzel muszáj volt szembenézni ott, a mélyvízben, ha nem akartam megfulladni.

Szárazpart. Igen, a Waterworld című filmből a Nirvána, az áhított rév, ahol az ember igazi léthelye található, ahol azt csinálja, amit neki valóban kell, úgy él, ahogy neki kell, korlátok nélkül. A  hatalmas, végeérhetetlennek tűnő óceán pedig az emberi tudás tengere volt, amelybe sokan belevesznek már, nem érvén partot sosem. Sok mindenen múlik ez – ki, mire használja ismereteit, egyáltalán, milyen motivációból, célból szerzi meg azokat. Megszereztem, nem voltam rest. Hittem, hogy elérhetem a tudás azon szintjét, amelyben majd minden kínomra gyógyírt lelek, amit bajomnak véltem, hogy attól majd magabiztos leszek, s nem kell félnem terveim, vágyaim nem-teljesülésétől. Úsztam hát, küzdöttem az elemekkel. Volt bennem erő valahogyan. Később észrevettem, hogy gyorsabban, kitartóbban s messzebbre úsztam másoknál, míg végül egyedül maradtam. S amikor elértem a világ szélére, ahol az az óceán a semmibe hullik hasztalan vízesésként, s ahová nem ugorhat le ember, nem folytathatja a tudás megszerzését, bővítését, nos, akkor értettem meg, hogy nem a tudás tesz boldoggá – hanem a szeretet. Feltétel nélküli elfogadása másoknak. Meg bárminek, ami adódik életemben. Történéseknek, eseményeknek, tárgyaknak is. De leginkább emberekről szól, elsősorban nőkről:)  (hiába, férfi vagyok)

Korábbi környezetem szereplői valahogy azon a kaptafán gondolkoztak, hogy én teszek érted valamit, ha te is teszel értem. Egtyensúlyi helyzetet kialakítására törekedtek, amely azonban sosem lehet tökéletes, mindig ott vannak benne a pici felszisszenések, amelyek kijózanítólag hatnak az élet mozijában. Nem élvezetes. Próbáltam ezen keretek közt szeretni, ám nem ment. Csak az lett belőle, hogy kijjebb toltam az elfogadás határait, ám midnig ott volt a kétség, a meg nem szűnő bizonytalanság, amely nem hagyott nyugodni, kérdéseket vetett fel. Elég jól csináltam-e ezt? Helyesen tettem-e azt? Többet kellett volna tennem? Máskor meg túl sokat áldoztam valamire? Ilyesmik.

Mert a szeretet nem feltételes – vagy elfogadok valamit, valakit, vagy nem. Tökéletes dolog, amely nem alkuszik meg. Nem tolerál, hanem elfogad. A jót, a szépet, a pozitívat nézi bárkiben és bármiben, abba kapaszkodik, ragaszkodva keresi az okot, hogy miért gyakoroljon ajándékot, vigasztalást, jó szót, simogatást vagy bátorítást. Hogy mit szeressen, vonzzon, azt keresi, nem a távolságtartás okait. A feltételes elutasítás és a feltétlen elfogadás között egy dimenzió ugrás a különbség. Kb akkora, mint a 2 dimenziós és a 3 dimenziós mozi között.

Írtam sok mindent útközben, más helyeken. De sokszor volt az az érzésem, hogy nem igazán arról vagy azt írtam, amit kelett volna, valahogy gyakorta hamisan hangzott. De nem voltam még kész feladni számos komponensemet, amelyről azt hittem, hogy elengedhetetlen alkotóelemem. Az írásnak lassan bealkonyult, le is mondtam róla. Most jó itt. Asszem, most azt csinálom, amit igazából szeretnék, ammit mindig is szerettem volna – szeretettel írok a szeretetről. Partot értem, itt vagyok Szárazparton.