Egy ember megújhodása, újjászületése hasonlatos magának az emberiségnek a többszöri megújhodásához, azt gondolom. Amiként amannak múltját, előzményeit is sok titok övezi, akként emezt is. Mert az újjászületés egyben a régi lét feledését is jelenti igen gyakran. Megbocsátás Isten logikája szerint, eltörlése valaminek, nyomainak, hogy valóban teljes újra kezdés történhessen. Velem ez ma, itt esett meg s ezért éreztem kedvet itt megírni. Ez a dolog egészen furcsa és egyben csodálatos intézmény is – egyik nap még élsz valahol, gondolkodsz valahogyan, lehet sok év óta, aztán másnap más emberként kelsz fel, szokatlan, új érzés- és gondolatvilággal. Megváltoztam. nem fontos már, ami eddig volt, más a fontos.
A névről valamit. Voltam a-férfi-aki-túl-keveset-tudott, s ennek okán sok esztendeig kitartóan igyekeztem többet tudni a világról, önmagamról, emberről, férfiről s nőről, helyünkről és hivatásunkról a világban, s ezen belül is önmagam helyéről, szerepéről. S idővel lettem a-férfi-aki-túl-sokat-tudott-ám-nem-ment-vele-semmire. Nagyjából. A bölcsesség útja rögös, gyakran botlások, ficamok, törések tarkítják azt. Legyen akármilyen bölcs valaki, amikor elindul az úton, sokáig dolgoznak benne az ego nyúlványai – velem sem történt ez másképpen. Felnőttem, szocializálódtam emberek között, akik szem szerint nézték a világot, és mindent kilóra és telejsítményre mértek. S amit nem tudtak megmérni, nem tudták megmondani a súlyát vagy a hosszát, arra azt mondták, hogy az nincs is, az nem fontos, nem lehet hasznos, mert ennek a világnak ez a törvénye. Vagy kitaláltak rá valami olcsó, hihetőnek tűnő hazugságot, hogy beleféresszék e világ látott törvényei alá. És e neveltetés legsúlyosabb korlátaként e hazugságokat kellett, illett hinni, s a megfelelő pillanatban, az igazságról, a valódi valóságról való beszéd helyett rávágni valamelyiket az adott helyzetre. Ez volt a koreográfia – s az ma is, ha esetleg magadra ismertél te is ezen mondatok olvasta közben. Ám évek alatt gyűltek az elhazudott pillanatok, súlyos teherré lettek. Amikor nem azt tettem, amit kellett volna valójában, szív szerint, hanem amit mások szerettek volna, bárfi félsz vagy tudatlanság okán. Súlyukat csak akkor vettem észre, amikor hajótörést szenvedtem, s a fedélzet szilárd talaja nem adhatott támaszt lábaimnak. A zsák egyszerűen lehúzott a mélybe, ezzel muszáj volt szembenézni ott, a mélyvízben, ha nem akartam megfulladni.
Szárazpart. Igen, a Waterworld című filmből a Nirvána, az áhított rév, ahol az ember igazi léthelye található, ahol azt csinálja, amit neki valóban kell, úgy él, ahogy neki kell, korlátok nélkül. A hatalmas, végeérhetetlennek tűnő óceán pedig az emberi tudás tengere volt, amelybe sokan belevesznek már, nem érvén partot sosem. Sok mindenen múlik ez – ki, mire használja ismereteit, egyáltalán, milyen motivációból, célból szerzi meg azokat. Megszereztem, nem voltam rest. Hittem, hogy elérhetem a tudás azon szintjét, amelyben majd minden kínomra gyógyírt lelek, amit bajomnak véltem, hogy attól majd magabiztos leszek, s nem kell félnem terveim, vágyaim nem-teljesülésétől. Úsztam hát, küzdöttem az elemekkel. Volt bennem erő valahogyan. Később észrevettem, hogy gyorsabban, kitartóbban s messzebbre úsztam másoknál, míg végül egyedül maradtam. S amikor elértem a világ szélére, ahol az az óceán a semmibe hullik hasztalan vízesésként, s ahová nem ugorhat le ember, nem folytathatja a tudás megszerzését, bővítését, nos, akkor értettem meg, hogy nem a tudás tesz boldoggá – hanem a szeretet. Feltétel nélküli elfogadása másoknak. Meg bárminek, ami adódik életemben. Történéseknek, eseményeknek, tárgyaknak is. De leginkább emberekről szól, elsősorban nőkről:) (hiába, férfi vagyok)
Korábbi környezetem szereplői valahogy azon a kaptafán gondolkoztak, hogy én teszek érted valamit, ha te is teszel értem. Egtyensúlyi helyzetet kialakítására törekedtek, amely azonban sosem lehet tökéletes, mindig ott vannak benne a pici felszisszenések, amelyek kijózanítólag hatnak az élet mozijában. Nem élvezetes. Próbáltam ezen keretek közt szeretni, ám nem ment. Csak az lett belőle, hogy kijjebb toltam az elfogadás határait, ám midnig ott volt a kétség, a meg nem szűnő bizonytalanság, amely nem hagyott nyugodni, kérdéseket vetett fel. Elég jól csináltam-e ezt? Helyesen tettem-e azt? Többet kellett volna tennem? Máskor meg túl sokat áldoztam valamire? Ilyesmik.
Mert a szeretet nem feltételes – vagy elfogadok valamit, valakit, vagy nem. Tökéletes dolog, amely nem alkuszik meg. Nem tolerál, hanem elfogad. A jót, a szépet, a pozitívat nézi bárkiben és bármiben, abba kapaszkodik, ragaszkodva keresi az okot, hogy miért gyakoroljon ajándékot, vigasztalást, jó szót, simogatást vagy bátorítást. Hogy mit szeressen, vonzzon, azt keresi, nem a távolságtartás okait. A feltételes elutasítás és a feltétlen elfogadás között egy dimenzió ugrás a különbség. Kb akkora, mint a 2 dimenziós és a 3 dimenziós mozi között.
Írtam sok mindent útközben, más helyeken. De sokszor volt az az érzésem, hogy nem igazán arról vagy azt írtam, amit kelett volna, valahogy gyakorta hamisan hangzott. De nem voltam még kész feladni számos komponensemet, amelyről azt hittem, hogy elengedhetetlen alkotóelemem. Az írásnak lassan bealkonyult, le is mondtam róla. Most jó itt. Asszem, most azt csinálom, amit igazából szeretnék, ammit mindig is szerettem volna – szeretettel írok a szeretetről. Partot értem, itt vagyok Szárazparton.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: